Csak egy ugrás, és ha jól célzott, a szigonyos hosszú időre élelmet biztosít a falunak

A nyugati világban a bálnavadászat nem tartozik az osztatlan sikert arató tevékenységek közé. Inkább visszatetszést kelt, ahogy a ceteket ipari méretekben tizedelő bálnavadász-hajók kilövik robbanófejes szigonyaikat, majd a vonagló bálnák hosszas szenvedés után megadják magukat. A hajon való darabolós jelenetekről nem is szólva. Mindez sokszor a veszélyeztetett bálnafajok védelmére hozott bálnavadászati egyezmények felrúgásával történik valahol a felségvizeken kívüli területeken.

Az ámbrás cet akár 18 méteresre is megnő, farokuszonyával komoly kárt tehet a bálnavadászhajókban

A bálnavadászatnak van azonban egy másik, morálisan sokkal nehezebben megítélhető válfaja Indonéziában, a Nusa Tenggara szigetvilágban. Balitól 800 kilométerre keletre, egy Lamalera nevezetű faluban az emberek évszázadok óta a bálnavadászatból élnek. A vadászati szezonban naponta kihajóznak, hogy szerencsét próbáljanak. Ha sikerül közel kerülniük egy bálnához, a szigonyos a zsákmány méretéhez képest apró lélekvesztőről veti magát annak hátára, kezében a halálos fegyverrel. Néha persze fordul a kocka, és a bálna kerül ki győztesen, akár úgy, hogy halálosan megsebesíti a szigonyost, és elsüllyeszti a hajót.

Miután hajójukkal kivontatták a partra a bálnát, a lamaleraiak hozzálátnak a feldolgozásához

A lamalerai bálnavadászok is véres munkát végeznek, az általuk elejtett bálnák haláltusája sem szép látvány. De ők ezt azért teszik mert nem tehetnek mást. Földjeik nem alkalmasak a növénytermesztésre, az őseik által követett tradíció pedig kötelezi őket. Létszámuk az utóbbi évékben nagyon megfogyatkozott, kevesebb hajó fut ki, és egyre kevesebb a szigonyos is. Lehet, hogy egyszer ez a hagyomány is el fog tűnni, és Földünk megint szegényebb lesz egy kultúrával. Ezért forgatócsoportunk úgy gondolta, 2003 április végén kiutazik, és megörökíteni azt, amit később talán már nem lehet.